Interjúk

Egyedül kezdett sztrájkolni, most már több tucat tanár követi példáját! 

Így vált Éva, egy gyógytestnevelő tanár, a szentesi tiltakozások egyik vezető arcává. 

Folyamatosan emelné a tettek súlyát, miközben előfordul, hogy raktárakban vagy folyosókon kell fejlesztő foglalkozásokat tartania azoknak a diákoknak, akiknek különböző nehézségekkel kell megküzdeniük nap, mint nap. 

Olvasd el Éva, az ellenállás egyik arcának történetét! Inspirálódjunk és tanuljunk példájából!

2022 végén interjú sorozatot készítettünk nyolc, az oktatási mozgalomban résztvevő szereplővel, hogy bemutassuk az ellenállás arcait. Beszéltünk szülőkkel, diákokkal, tanárokkal, illetve az ősszel, polgári engedetlenség miatt kirúgott tanárokkal. 

Ezeknek az interjúknak nagy részét Facebook oldalunkon tettük közzé, Varga Éva története azonban itt olvasható először.

Fotó: Ispán Zsófi

Varga Éva: Most kell cselekednünk, nem akkor, amikor majd ott tart az oktatás is, mint az egészségügy

(gyógytestnevelő tanár, Szentes)

Hány éve tanít? Milyen szakos? Van családja, gyermekei?

Én ’96 óta vagyok pedagógus. Éveken át óvónőként dolgoztam, de éreztem, hogy gyógytestnevelés, fejlesztés az, amit igazán szeretnék, ezért először elvégeztem a testnevelő tanári képzést, majd a gyógytestnevelőit is. Öt éve dolgozom dolgozom a szakszolgálatnál gyógytestnevelőként. Két gyermekem van, a kisebbik nyolcadikos, a nagyobbik pedig tizenegyedikes. A tanításon kívül a sport, a családi és baráti programok teszik teljessé az életemet. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy pedagógusnak legyen magánélete is – amit egyre nehezebb kiszorítani magunknak –, hiszen abból tudunk töltődni, megújulni. A szakszolgálattal mindenféle iskolába megyek, így a munkám és gyermekeim által gyakorlatilag óvodától a középiskoláig a közoktatás minden területére van rálátásom. És amit látok, azt egyszerűen már nem bírtam, szóval az van, hogy jó pár éve feszít ez a dolog. Mostanra jutottam el addig, hogy annyira torkig vagyok, hogy nem tudok tétlen maradni. A szikrát a saját gyermekeim jelen iskolai szomorú helyzete és bizonytalan jövőképe adta meg.

Mikortól, milyen formában vesz részt az oktatásüggyel kapcsolatos tiltakozásokban?

Januárban, amikor jött a sztrájk ötlete, akkor én egyértelműnek tekintettem, hogy részt veszek benne. Akkor nálunk még mások nem mertek részt venni benne, így egyedül maradtam. De úgy éreztem, hogy engem nem érdekel, én akkor is beleállok, így januárban egyedül sztrájkoltam. Utánajártam, megkérdeztem olyan embereket, akik jártasak ebben, és az ő segítségükkel, de nagyrészt önállóan beletanultam a sztrájk lebonyolításába. A kollégáim ezt látva felbátorodtak, így márciusban már tízen sztrájkoltunk, októberben meg már húszan, novemberben pedig tizenkilencen vettünk részt polgári engedetlenségben. Városi szinten pedig volt egy flashmob a felkiáltójellel, illetve az élőlánc, illetve bemutattuk a városi intézmények korfáját. Belecsöppentem ebbe a szerepbe, hogy én vagyok ennek a vezetője, de szükség van erre, még ha én nem is vágytam ilyen szerepre. És megmondtam a többieknek, hogy alá kell dolgoznunk azoknak, akik bátrak, akik az első sorokban vesznek részt a tiltakozásokban, ezért nekünk is mindig szintet kell lépni. A létszámnak is növekednie kell és a tettek súlyának is. Most kell cselekednünk, nem akkor, amikor majd ott tart az oktatás is, mint az egészségügy. Szentesen is a szülészet jövőre nem fog tudni működni, mert nincs orvos. Hiába újították föl a szülőszobákat, amikor nincs orvos. Most már kapálózhatnak, az oktatást talán még meg lehet menteni.

Mi a legfőbb problémája a kormány oktatáspolitikájával, ha csak egyet kellene kiemelnie?

Az, hogy korszerűtlen, abszolút semmilyen szempontból nem felel meg a mai világ elvárásainak. Illetve az, hogy csak látszatmegoldások vannak, a problémákat csak elfedik, vagy csak papíron oldják meg. Kijelentik, hogy valami így van, miközben nincsen. Elmondjuk, hogy van fejlesztés, de azt nem mondjuk el, hogy nem jut minden gyereknek, és egyetlen gyereknek sem jut heti három gyógytestnevelés, pedig törvényileg elő van írva. A mi (szakszolgálat) helyzetünk nagyon speciális. Utazó szakemberként az intézményekben különböző körülmények között kell megvalósítani a fejlesztést. Kell, mert nem valós, ha úgy fogalmazok, hogy tudjuk megvalósítani. Mert ez is egy elfedés. Megtesszük amit lehet, hiszen nincs más lehetőségünk, de nem érjük el vele ugyanazt az eredményt, mintha a megfelelő feltételek lennének biztosítva. Az esetek többségében raktárakban, orvosi szobákban, folyosókon, pincében, aulában  látjuk el feladatainkat. A gyermekek különböző nehézségekkel küzdenek, de vegyes problémákkal, elváltozásokkal vesznek részt a tevékenységekben a pedagógushiány miatt. Méltánytalan, hogy azok a tanulók, akik leginkább rászorulnak a nyugodt légkörre, nem kapják meg az alapvető feltételeket sem. Ez nem az adott intézmény hibája, hiszen jól látjuk a többségi oktatásban részesülők ellehetetlenített körülményeit is. És itt is mennek el sorra a tanárok, gyógytestnevelők a pályáról, mert ennyiből nem tudnak megélni meg családot alapítani. És nem csak a fizetésekre, de a méltó körülmények megteremtésére sincs pénz. Az, hogy a gyerekeken spórolnak, az szerintem mindennek a teteje.

A kormányoldalról sokan azt hangoztatják, hogy a pedagógusok tiltakozása a politikáról szól. Önnek erről mi a véleménye?

Semmilyen politikai szervezet nem áll mögöttünk, ez nem is kérdés. De hála az Égnek, és az eddigi munkám és a magánéletem során kialakított kapcsolatrendszeremnek, mindig akad egy támogató szervezet, intézmény, kollégák, magánszemélyek , akik az adott eseményen segítik a szervezést, megvalósítást. A szülőkkel kialakított jó kapcsolat most is sokat segít a célok elérésében. Ezek a célok most nemcsak saját gyermekeiket érintik, hanem a teljes felnövekvő generációt. Minden alkalommal kiemeljük, hogy amit teszünk, az egymásért történik. A szülő-gyermek-pedagógus megbonthatatlan egysége érdekében.

Mit gondol, a kormány által indított megtorló akció, az elbocsátások hogyan fognak hatni a polgári engedetlenségben résztvevőkre és a velük szolidarítókra?

Szerintem ez is egy kétélű fegyver, mert amikor az első alkalom volt, akkor száz százalékig biztos voltam benne, hogy ez olaj lesz a tűzre, és így is lett. Viszont a második körnél már azt láttam, hogy egyesek megtorpannak, itt legalábbis az én környezetemben. Én azt mondtam a többieknek az első polgári engedetlenségi akció előtt, hogy tegyük meg ezt a lépést, azonnal úgysem tudnak kirúgni, mert előtte figyelmeztető levelet kell, hogy küldjenek. Viszont a második polgári engedetlenségbe öten maradtunk, akik beleálltak volna. Mi összeültünk így öten, és azt mondtuk, hogy oké, mi vállaltuk, hogy ha úgy van, akkor kirúgnak bennünket. Engem, mint főkolompost garantáltan. Mi tudjuk, hogy tudnánk mást is csinálni az életben, én pedig ha nem lesz változás, akkor úgyis pályaelhagyó leszek. Viszont az ellenállást lehet, hogy meg tudnák törni. Rólam már az első után elkezdték híresztelni, hogy kirúgtak. Egy barátnőm ezzel hívott fel kétségbeesve. Én annyit kértem tőle, hogy mondja meg annak, akitől hallotta, hogy nem rúgtak ki, és ez a hazugság csak még elszántabbá tett. Nem tudom, hogy visszajutott-e ahhoz, aki elkezdte terjeszteni ezt rólam.

Mi lenne az a minimum, ami elvárható lenne a kormány részéről? Hisz abban, hogy ha a tanárok, diákok, szülők erőt mutatnak, akkor lépni fog a kormány?

A minimum az lenne, hogy a saját szemükkel győződjenek meg a valós körülményekről. Ott, ahol a tiltakozások voltak, mert ott el merik mondani, meg merik mutatni a valós körülményeket a kollégák. Akarják látni a problémát? A gyakran baleset- vagy egyenesen életveszélyes problémát? Jöjjenek oda és nézzék meg! Mondják azt a helyszínen, hogy biztosították az alapvető feltételeket. Ne magukhoz rendeljék a pedagógusokat, hanem pillantsanak bele a mindennapjaikba. És igen. Hiszek az erőben. Igazából már csak az erőben hiszek. És igen! Együtt nagyon erősek vagyunk!