A hazai oktatásügy az elmúlt években a legtöbb kárt elszenvedett társadalmi alrendszerek
egyike lett. GDP arányosan az OECD országok közül a 3. legkevesebbet költünk oktatásra.
Nemhogy nincsenek érdemi beruházások, a tankerületek az éves amortizáció értékét sem
fordítják az intézményeik karbantartására (csak annak kb. 5-10%-át). A magyar a
legszelektívebb európai oktatási rendszer: a közoktatás nemhogy csökkentené, hanem felerősíti
a családi, a társadalmi háttérből eredő különbségeket. A valaha negyedik hatalmi ágként
számontartott önkormányzatok, azaz a helyi közösségek elvesztették minden formális
befolyásukat a helyi oktatási intézmények felett. (Egyedül az óvodai nevelés maradt a
„kezükben”, így ezen intézményrendszer fejlesztésébe anyagi vagy szellemi tőkét invesztálni
evidencia a települések számára.) Ugyanakkor elterjedt jelenség, hogy alapvető higiénia
kellékekkel az önkormányzatok vagy a szülők látják el az intézményeket, de egyszerűbb
karbantartási feladatokat is ők, ill. civil szervezetek végeznek el – ezzel rejtett módon
finanszírozva a közoktatást…
Az anyag elkészítése során megkérdezett városvezetők többségében van arra nyitottság, hogy
tegyenek a helyi oktatásért. A tanulmány olyan önkormányzati beavatkozásokat mutat be,
melyekkel enyhíteni kívánnak az ezen a területen felmerülő számtalan probléma legalább egy
részén.
Sokan gondolják, hogy mindez csak pénz kérdése. Nincs igazuk, mert rengeteg olyan lehetőség
van, melyekhez alapvetően csak szemléletbeli változásra és szándékra van szükség. Sőt,
éppen a nagyobb anyagi ráfordítást igénylő gyakorlatok azok, melyeknek több a veszélye, mert
elfedik az állami ráfordítás elégtelenségét vagy akár növelhetik a már említett szegregációs
hatást. Egy jól működő oktatási rendszerben ezek elvetendő ötletek, de a jelenlegi tragikus
helyzetben érthető okokból (a helyi közösség érdekeinek kiszolgálása, a gyermekek
színvonalasabb oktatásának biztosítása…) nyúlnak mégis ilyenekhez az önkormányzatok.
Megvalósított több-kevesebb anyagi ráfordítást igénylő projektek – a teljesség igénye nélkül:
– tanoda fenntartása (képességeket, készségeket fejlesztő, integrációs, tehetséggondozó és
felzárkóztató intézmény)

– oktatási célú közhasznú alapítvány létrehozása és/vagy támogatása
az iskolák pedagógiai programjának (pl. kulturális programok) megvalósítására

– táboroztatás

– különféle ösztöndíjak, települési szakkörök diákoknak

– elismerő díj alapítása pedagógusoknak

– pótlék, cafeteria, lakhatási támogatás biztosítása, továbbképzések szervezése és
finanszírozása

– sztrájkalap létrehozása.

És mi az, ami elsősorban a szemléleten múlik? A legtöbb, amit ma az oktatási rendszer
szereplője kaphat, hogy felnőttként kezelik, meghallgatják – kikérik és szabadon elmondhatja a
véleményét – beleszólhat az őt érintő ügyekbe. Fontos egy bizalmi viszony megteremtése,
melynek kulcsa az érdemi párbeszéd. Párbeszéd és élő kapcsolat a település vezetői, az
iskolák, a pedagógusok, a szülők és a diákok között.
Ennek megvalósításához hasznos lehet, ha van a polgármesteri hivatalban olyan személy,
akinek feladata ez a kapcsolattartás. A települési szintű diákönkormányzat, szülői
munkaközösség vagy pedagógustanács segítheti a megalapozott helyi politikaalkotást. A mai
Magyarország egyik legfőbb problémája a nyilvánosság megszűnése, a vita, a dialógus, a
reflekció eltűnése, éppen ezért óriási energiák szabadíthatók fel, ha egy településen végre újra
meg tudják egymást hallgatni a felek és közösen keresnek megoldásokat a helyi problémákra.
Úgy tűnik, sok önkormányzat felismerte már ezt, ahogy azt is, hogy az egész közösség érdeke
a jobb oktatás. És, hogy mit tehetnek az önkormányzatok, ahhoz lehet inspirációt meríteni a
tanulmányból.

A teljes anyag ide kattintva érhető el.

Nézd meg prezentációnkat is a témában!